1989

március 15.

Tízezrek tüntetnek Budapesten. A Szabadság téren, a televízió lépcsőjén Cserhalmi György felolvassa a tüntetést szervező ellenzéki szervezetek 12 pontját. A hivatalos tömegtájékoztatás, elsősorban a televízió, továbbra is elhallgatja a tüntetéseket vagy torzítva számol be róluk.

2019-ben, a Rendszerváltás 30. évfordulóján a Közép-európai Egyetemen működő Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum (Blinken OSA Archívum) elindította a 2010-ben Pulitzer Emlékdíjjal elismert 
1989: volt-e? 
című online projektjének megújult változatát 
1989: lesz-e? 
címen. Az én képeim is szerepelnek a projektben. Szilágyi Csaba, az archívum munkatársa megkért, hogy írjam le emlékeimet egy-egy eseményről. Az alábbi szöveg így született.
 


1989. március 15-én reggel a Felszab téren száltam ki a metróból. Ahogy a felszínre értem, meglepődve vettem észre, hogy díszegyenruhás és kokárdát viselő rendőrök terelik a forgalmat. NEKÜNK, ÉRTÜNK terelik el a forgalmat! Hogy mi, ellenzéki felvonulók,  biztonságban tudjunk vonulni. Egy évvel korábban, 1988-ban, nem-kokárdás, nem-díszegyenruhás rendőrök vették „preventív őrizetbe” március 14-én az ellenzék néhány vezéralakját, és az inkább tüntetés, mint megemlékezés ízű 15-i napon sem tudtuk, mikor zavarnak szét minket. Most pedig… Ez volt számomra a jele annak, hogy szabad az ellenzékieknek is megemlékezést szervezni.

     A kezdés a Március 15-e térre volt meghirdetve, az alakulófélben lévő pártok-szervezetek előtte különböző helyekre beszéltek meg gyülekezőt, hogy onnan majd együtt vonuljanak a Petőfi-szoborhoz. Ahogy mentem tovább az Erzsébet híd irányába, még váratlanabb dolog történt: az a rendőr, aki korábbi tüntetéseken rendszeresen megkergetett minket, rám nézett, és kezitcsókolommal köszönt. Ezt nagyon viccesnek tartottam; ezek szerint ma nem kergetőzünk. Akkori naivságomra jellemzően meg is lepődtem kicsit, mert azt hittem, hogy aki évekig a diktatúra szolgálatában állt, az nem állhat csak úgy át a demokrácia szolgálatába. Persze, nem gondoltam végig, hogy egyik napról a másikra lehetetlen felállítani egy teljesen új rendőrségi garnitúrát.

     Folytattam utamat az Erzsébet hídon át, közben lefényképeztem az MDF csoportját, akik a Belvárosi plébániatemplom előtt gyülekeztek. A híd budai hídfőjének a tövében gyülekezett a Fidesz, onnan kísértem vissza őket a pesti oldalra. Tetszettek a változatos szövegű transzparenseik. A Petőfi-szobor előtt egyesültek a különféle csoportok és rövidesen elkezdődött a megemlékezés. Ahogy körbenéztem, feltűnt, hogy az embereken milyen sok a nemzetiszínű szalag, amit addig nem nagyon lehetett kapni a Röltexben. Több felhasználását is lefényképeztem a nap folyamán: kislány hajában, kutyanyakörvön, barkavessző díszeként. A zászlók mennyiségén is csodálkoztam: honnan került elő ennyi?

     Az előző évek illegális tüntetéseinek csakazértis hangulatától és feszülten mosolygó, kicsi, de komoran elszánt csapataitól élesen eltért ez a vidám, jókedvű és kifejezetten ünnepi hangulatú tömeg. És feltűnően sok volt a gyerek. A Kossuth térre érve nagyon nagy örömmel vettem észre, hogy a Néprajzi Múzeum lépcsőjén, Haraszti Miklós oldalán, az amerikai nagykövet, Mark Palmer áll. Nem a hivatalos ünnepségre ment el, hanem a miénkre! Amerikai állampolgárként elfogott a büszkeség. A róla készült fényképemet halála után elkérte felesége, hogy kitehesse a washingtoni Freedom House 2015-ben avatott Mark Palmer Konferenciaterem falára, alatta azzal a visszaemlékezéssel, amit a 2011-ben megjelent könyvemhez erről a napról írt. A Parlament előtti tömegfelvételhez fel kellett nyújtanom fényképezőgépemet a Kossuth-szoborra felmászó Horváth Ernőnek, aki azóta is szabadúszó fotóriporter, hogy kattintson már nekem is egyet, mivel nekem szörnyű tériszonyom van. Tehát az a kép technikailag nem az enyém - köszönöm Ernő!

     A Margit hídon összefutva lefényképeztem későbbi férjemet is, ahogy barátaival vonul, majd előresiettem a Bem térre. Reprodukálni akartam egy emlékeimben élő 1956-os Bem téri felvételt, és ahhoz be kellett jussak egy olyan lakásba, amelynek az erkélye a térre néz. A kiszemelt lakásba nem szívesen ugyan, de beengedtek, és elkészíthettem a felvételt, ami persze nem lett egészen olyan, mint az 56-os. Túl magasra mentem, és nem is abba a házba, ahonnan elődöm fotózhatott, és ez aztán igencsak bosszantott, amikor később előhívtam a képet.

     Az esti felvonulás is nagyon jókedélyű volt, fiatalos, mosolygós. Ez volt az első tüntetés, amelyen úgy éreztem, hogy megváltozott valami. Együttlétünk nem csak a küzdésről szólt, hanem a változás elkerülhetetlenségében vetett közös hitről.

még több információ erről a napról :
 egy-egy képre kattintva a teljes kép jelenik meg

Kapcsolat

  • Facebook

© Nagy Piroska 2018