© Nagy Piroska 2018

1989

március 15.

March 15

Tízezrek tüntetnek Budapesten. A Szabadság téren, a televízió lépcsőjén Cserhalmi György felolvassa a tüntetést szervező ellenzéki szervezetek 12 pontját. A hivatalos tömegtájékoztatás, elsősorban a televízió, továbbra is elhallgatja a tüntetéseket vagy torzítva számol be róluk.

Tens of thousands demonstrate in Budapest. On the stairs of the television building actor György Cserhalmi reads the 12 Points of the oppositional groups who organized the demonstration. Official media, especially the television, continues to either refrain from mentioning the event or distorts it.

2019-ben, a Rendszerváltás 30. évfordulóján a Közép-európai Egyetemen működő Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum (Blinken OSA Archívum) elindította a 2010-ben Pulitzer Emlékdíjjal elismert 1989: volt-e? című online projektjének megújult változatát 1989: lesz-e? címen. Az én képeim is szerepelnek a projektben. Szilágyi Csaba, az archívum munkatársa megkért, hogy írjam le emlékeimet egy-egy eseményről. Az alábbi szöveg így született. 


1989. március 15-én reggel a Felszab téren száltam ki a metróból. Ahogy a felszínre értem, meglepődve vettem észre, hogy díszegyenruhás és kokárdát viselő rendőrök terelik a forgalmat. NEKÜNK, ÉRTÜNK terelik el a forgalmat! Hogy mi, ellenzéki felvonulók,  biztonságban tudjunk vonulni. Egy évvel korábban, 1988-ban, nem-kokárdás, nem-díszegyenruhás rendőrök vették „preventív őrizetbe” március 14-én az ellenzék néhány vezéralakját, és az inkább tüntetés, mint megemlékezés ízű 15-i napon sem tudtuk, mikor zavarnak szét minket. Most pedig… Ez volt számomra a jele annak, hogy szabad az ellenzékieknek is megemlékezést szervezni.

     A kezdés a Március 15-e térre volt meghirdetve, az alakulófélben lévő pártok-szervezetek előtte különböző helyekre beszéltek meg gyülekezőt, hogy onnan majd együtt vonuljanak a Petőfi-szoborhoz. Ahogy mentem tovább az Erzsébet híd irányába, még váratlanabb dolog történt: az a rendőr, aki korábbi tüntetéseken rendszeresen megkergetett minket, rám nézett, és kezitcsókolommal köszönt. Ezt nagyon viccesnek tartottam; ezek szerint ma nem kergetőzünk. Akkori naivságomra jellemzően meg is lepődtem kicsit, mert azt hittem, hogy aki évekig a diktatúra szolgálatában állt, az nem állhat csak úgy át a demokrácia szolgálatába. Persze, nem gondoltam végig, hogy egyik napról a másikra lehetetlen felállítani egy teljesen új rendőrségi garnitúrát.

     Folytattam utamat az Erzsébet hídon át, közben lefényképeztem az MDF csoportját, akik a Belvárosi plébániatemplom előtt gyülekeztek. A híd budai hídfőjének a tövében gyülekezett a Fidesz, onnan kísértem vissza őket a pesti oldalra. Tetszettek a változatos szövegű transzparenseik. A Petőfi-szobor előtt egyesültek a különféle csoportok és rövidesen elkezdődött a megemlékezés. Ahogy körbenéztem, feltűnt, hogy az embereken milyen sok a nemzetiszínű szalag, amit addig nem nagyon lehetett kapni a Röltexben. Több felhasználását is lefényképeztem a nap folyamán: kislány hajában, kutyanyakörvön, barkavessző díszeként. A zászlók mennyiségén is csodálkoztam: honnan került elő ennyi?

     Az előző évek illegális tüntetéseinek csakazértis hangulatától és feszülten mosolygó, kicsi, de komoran elszánt csapataitól élesen eltért ez a vidám, jókedvű és kifejezetten ünnepi hangulatú tömeg. És feltűnően sok volt a gyerek. A Kossuth térre érve nagyon nagy örömmel vettem észre, hogy a Néprajzi Múzeum lépcsőjén, Haraszti Miklós oldalán, az amerikai nagykövet, Mark Palmer áll. Nem a hivatalos ünnepségre ment el, hanem a miénkre! Amerikai állampolgárként elfogott a büszkeség. A róla készült fényképemet halála után elkérte felesége, hogy kitehesse a washingtoni Freedom House 2015-ben avatott Mark Palmer Konferenciaterem falára, alatta azzal a visszaemlékezéssel, amit a 2011-ben megjelent könyvemhez erről a napról írt. A Parlament előtti tömegfelvételhez fel kellett nyújtanom fényképezőgépemet a Kossuth-szoborra felmászó Horváth Ernőnek, aki azóta is szabadúszó fotóriporter, hogy kattintson már nekem is egyet, mivel nekem szörnyű tériszonyom van. Tehát az a kép technikailag nem az enyém - köszönöm Ernő!

     A Margit hídon összefutva lefényképeztem későbbi férjemet is, ahogy barátaival vonul, majd előresiettem a Bem térre. Reprodukálni akartam egy emlékeimben élő 1956-os Bem téri felvételt, és ahhoz be kellett jussak egy olyan lakásba, amelynek az erkélye a térre néz. A kiszemelt lakásba nem szívesen ugyan, de beengedtek, és elkészíthettem a felvételt, ami persze nem lett egészen olyan, mint az 56-os. Túl magasra mentem, és nem is abba a házba, ahonnan elődöm fotózhatott, és ez aztán igencsak bosszantott, amikor később előhívtam a képet.

     Az esti felvonulás is nagyon jókedélyű volt, fiatalos, mosolygós. Ez volt az első tüntetés, amelyen úgy éreztem, hogy megváltozott valami. Együttlétünk nem csak a küzdésről szólt, hanem a változás elkerülhetetlenségében vetett közös hitről.

még több információ erről a napról :
http://www.tuntetes-archivum.hu/1989.03.15
 egy-egy képre kattintva a teljes kép jelenik meg
click on individual photograph for complete image