© Nagy Piroska 2018

1989

június 7.-16.

June 7-16

Tibor Philipp, member of the independent art group Inconnu, remembers this event:

Philipp Tibor, az Inconnu független művészeti csoport tagja, így emlékszik vissza az eseményre:

1989. június, Új köztemető, 301-es parcella, emlék- (közkeletű nevén kopjafa-) állítás. A társaimmal azt gondoltuk, hogy lehetetlen és tűrhetetlen, hogy ismert vagy kevésbé ismert hőseink - mert az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevőit azoknak tartottuk - jeltelen sírban, emberhez méltatlan körülmények között heverjenek, elásva a temető sarkában. Szerettünk volna emléket állítani nekik és mindazoknak, akik másutt nyugszanak, és persze az élőknek is. Nem akartunk külön senkinek sem emléket állítani, hiszen a sorsuk (sokféleségük ellenére is) összefonódott, eggyé és példaképpé vált. Ezért döntöttünk úgy, hogy közös emlékeztetőt állítunk: az embertelen megtorlás jelképévé emelkedett parcella számának megfelelő, tehát háromszázegy egyedi, spirális alakban elhelyezett fejfát. A gondolat megvalósítása kezdetének pillanatától a felszabadultság érzése lett rajtam úrrá. Hosszú évek óta nyomasztott ez az erkölcsi kötelezettség (valakinek meg kell tennie), és egyszerűen boldog voltam, hogy a társaimmal (az Inconnuval és Koczogh Andrással) azt teszem, amiről tudtam és éreztem, hogy tenni kell. Az esetleges „következmények” nem érdekeltek. Úgy éreztem, történjék az után bármi is, ezt az emlékállítást létre kell hoznunk.
A képen azok is láthatók, akik a Szabad Európa Rádióban közzétett felhívásunkra lapáttal, csákánnyal, földfúróval „felfegyverkezve” önként és néha tényleg dalolva jöttek segíteni a fejfákat elhelyezni, befejezni az emléket. Sokan jöttek. Jöttek egyenként is, de jött egész munkahelyi brigád is, nem törődtek azzal, hogy kirúghatják őket vagy más módon nehezítik majd meg az életüket. A legtöbbjüknek nem tudtuk a nevét, legfeljebb azt, hogy Józsi vagy Sanyi. Nem is a személyes hírnévért jöttek. Hanem mert fontosnak érezték, hogy segítsenek a vállalkozásban. Reményteljes volt ez az együttműködés. Ezt (is) éreztem akkor. Amit létrehozunk, az létrejön, visszacsinálni már nem lehet, úgy az emberi, mind a „mű” vonatkozásában. Kapcsolatot lehet találni az emberekkel, nem kell szükségképpen az „ellenzéken” belül maradni, csak a megfelelő célt kell megmutatni. Fantasztikus érzés volt megtapasztalni a szolidaritást, az emberek segítőkészségét és persze bátorságát. Felejthetetlenek az önzetlenség, az egyet akarás és a spontán együttműködés pillanatai. Mindig büszke leszek rá, hogy a részese lehettem.

 egy-egy képre kattintva a teljes kép jelenik meg

For me this event is unforgettable and cannot be confused with any other: June 1989, New Public Cemetery, Plot 301, setting up grave posts. My friends and I felt it absurd and intolerable that our well known and lesser known heroes – for that is what we considered the participants of the Revolution of 1956 – rested in unmarked graves in conditions unworthy of human beings, buried in the farthest corner of the cemetery. We wanted to erect a monument to them and to all those who rest elsewhere, as well as to those who survived. We did not want the memorial to be for any single person, since despite their differences their fate became intertwined forming a single ideal. This is why we decided to set up a memorial to all of them. The cemetery plot their bodies were dumped in had become the symbol of brutal retribution, and we felt that it was the best place to erect 301 uniquely carved wooden grave posts in the form of a spiral. From the moment we began to carry out the idea I felt imbued with a feeling of being freed. The moral obligation had been weighing me down for years – I had always felt that it had to be done – and I was simply happy that András Kozcogh and my friends in the Inconnu group, and I, were doing what we knew and felt was right. I didn’t care about the possible consequences. I felt that we must carry this out whatever would happen.    

The group portrait is of us and the men who answered our call, broadcast on Radio Free Europe, to help set up the posts and finish the memorial. They came of their own accord bearing shovels, picks, and earth-borers. There were many of them. Some came alone, others in groups. Complete factory brigades came not caring whether they’d be fired or not, or whether their lives would be made more difficult. We didn’t even know their proper names, only their first names: Józsi, Sanyi… But they didn’t come to be famous. They came because it was important to them that they help. The joint effort was full of hope, another feeling I felt strongly. If we could create something, then that something will have been created. Neither the human aspect, nor the product itself, could be undone. Connections between people can be made, and one does not have to stay within the confines of the opposition. All you need is the right goal. It was fantastic to experience their solidarity and eagerness to help, as well as their courage. These moments of selflessness, unanimous accord, and spontaneous cooperation are unforgettable. I will always be proud to have been a part of it.

click on individual photograph for complete image